Arany
Maradok magamnak,
hiszen a világ mást akar.
Nem követem a trendet,
leszek csak szolgáló ember.
S közben kesergek, hogy a
gyermeket ki tanítja meg?
Ki ad majd kezébe kenyeret,
szívébe becsületet ki nevel?
Kérdezem, s ki felel?
Szavam harsogva nyomja el
a fékevesztett lendület.
Mintha mindenki a vesztébe
szándékosan rohanna, s a mában
élve, nemet mondana a holnapra.
Vajon ki viszi tovább őseink dalát,
ha már nem ismerik a szónak igazát?
Ki lesz, ki felismeri, mily nagy vátesz
volt Kölcsey?
S Vörösmarty a könyvtárszobában
óva intett, hogy ne nézz
vágyaid távolába!
Petőfi vad indulattal,
Arany megadó akarattal
tanított és sok lámpás kigyúlott.
Puszták népe eszmélt,
s most sikerült újból
megbéklyózni az elmét!
Amit óvni és védeni kellene,
igyekeznek feledtetni velem!
Csak a hétköznapi legyen az igény
a magasztos hordozza a veszélyt!
S milyen igazuk is van!, a
sötétségből származott mindig
a gazdagok aranya.
Ady most Vereckénél visszafordulna,
Attila meg a városon kívül, a
pusztában lakna.
S ha akarnád hallani a szót,
a puszta visszaadná a valót.
|