A keleti civilizációk vallásainak alapja, a tudat, hogy tetteiknek mindig következményei vannak. Itt minden egyén tudta, hogy bűneinek okozata vissza fog rá hatni, a karma miatt. A nyugati kultúra ellentéteként itt az istenek, mint egy apa a gyermekét, bűntetti, vagy jutalmazzák az egyént az életében elkövetett tetteiért. Lehet hogy nem most, vagy a túlvilágon, de a következő életében mindenképpen szembesülnie kell azokkal a cselekedettekkel melyeknek okozatait magával hordja, és csak akkor szabadulhat meg tőlük, ha jóvá teszi saját maga. Nem várhatott felmentést senkitől, éppen ezért ha valamiért rosszat okozott másoknak, igyekezet kijavítani azt. Ebben a társadalomban oly mélyen gyökerezet a Karma lényege, hogy a hit hű ember szinte közömbösen fogadta az életében bekövetkező történéseket.  Elfogadta, mint egy megmásíthatatlan tényt, hogy ennek és annak így kellett történnie. Nem kérdezte nem okolta  Isteneit, hogy miért történt ez vagy az vele. ’’Közömbös’’ volt minden iránt, így más vallások iránt is.

Igaz ugyan, némelyik szent könyvben találkozunk a pokol és a menny leírásával, sőt különös történetekről is olvashatunk, ugyanakkor figyelmeztetnek bennünket arra, hogy mind ezt ne valóságos ténynek, hanem olyan költészetnek fogadjuk el, melynek célja az egyszerű, tudatlan emberek javítása, valamint a gonoszak megfélemlítése. A Bhágavata természetesen ír a karma törvényéről is, vagyis a jelen magatartásunk, illetve cselekedeteink szerint ki szabott jövőbeni jutalomról és büntetésről. E lelki tény mellett minden költői képet úgy ábrázol, mint más művekből kölcsönzött megállapítást, hogy megőrizze azok hagyományait. 

Az anyatermészet magától visszaüt, ha az ember megsérti törvényeit. A büntetés végrehajtása végett maga a természet sugallja az emberi elmének, például az atombomba föltalálását is.

 Az ember azonban oktalan hiúsága folytán azt hiszi, önállóan szövi a terveket. Ostoba módon magáénak hiszi a föltalálás dicsőségét, pedig találmánya nem más, mint a természet büntetése.

Ezt a tényt a Hindu vallásban a Bhagavad-gítá is alátámasztja,    (mely a Krisna hívők szent könyve, )mondván, hogy valójában az anyatermészet (prakrti) végez mindent. Az oktondi emberlény azonban, tanulmányai büszkeségével eltelve, saját magát hiszi teremtőnek. (Miközben lehet hogy a Teremtő maga a Természet, a mindenség. – a szerző.)