Minden embernek ugyanaz jut osztályrészül, élete során; megöregszik. Életünk 30-40 éves koráig úgy viselkedünk, mintha milyénk lenne a világ. Olyanok vagyunk, mint egy hegyi patak, vad, zabolátlan, tele zuhogókkal, vízesésekkel.

 Később lassan megszelídülünk, egy megbízható nagy folyóvá válunk, mely mindenki számára hasznos. Öregkorunkra, több ágra szakadunk, vagy kiöblösödünk, menedéket nyújtva a fáradt hajósoknak.

Amíg fiatalok vagyunk, irányíthatatlanok, csak önmagunkért élünk. Más emberek ritkán számíthatnak ránk. (Természetesen vannak kivételek, de ők már eleve fejlettebb személyiséggel jöttek a világra.) Ha elértük a felnőtt kort, már sok embernek nyújtunk támaszt, megélhetést. Öregkorunkra még megnyugvást, és vigaszt is nyújthatunk.

"Az ember élete két részből áll. Az elsőben remélünk egy boldog jövőt, a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett.

E két időszak között alig marad egy percünk a csendes, boldog életre.”

Születésünkkor mindannyian tiszta, üres lapként indulunk neki az életnek. Ez a tiszta lap minden vele érintkező embertől átvesz valamit annak színéből. Minél közelebb van hozzá érzelmileg, annál nagyobb mennyiség ragad rá. Életünk során ez a sok festék réteg egymásra rakódik, és összeadódik, összekeveredik egymással, ezáltal alakul ki saját színünk, mellyel később mi is hatunk másokra, ezért minden ember más és más színű. Ugyanúgy ahogy sötét színek egyre sötétebb színeket adnak ki, válhat az ember rossz emberektől rosszá.

A világosabb színű emberektől pedig jobbá.