Szerepeket játszunk állandóan, a helyzetnek, a társadalomnak megfelelőt. Pedig személyiségünk egészen mást kíván. Mivel gyakran kell elnyomnunk vágyainkat, ez gondokat okozhat.

A társadalom által elvárt szerepeket el kell játszanunk, különben sajnos abnormálisnak tartanak minket. Miközben gyakran maga a helyzet abnormális, mint amikor olyan embert neveznek ki emberek irányítására, aki még saját magát sem képes irányítani, vagy például magasabb tudású ember kerül nála butább  irányítása alá.

Bár ezeket, a helyzeteket is, azért kapjuk, hogy a lelkükben lévő, előző életünkben gyökeredző problémák megoldását felismerjük. Semmi sincs ok nélkül való. Van, aminek mi magunk vagyunk az okai, és van, aminek távlati célja van. A szerepek különbözőek, mindig az adott színpad szerint játszunk. Mást játsszunk otthon, a munkahelyen, barátok között, gyerekeink, szeretteink előtt, stb.

Aztán vannak szerepek, melyet eljátszunk, úgy, hogy nem is tudunk róla. Ezek a szerepek azért vannak kiosztva reánk, hogy adott helyzetben egy illető megfelelő döntést tudjon hozni.

Ezért aztán soha nem játsszuk ugyanazt két helyen. Ebből adódik, hogy soha nem ismerheti meg senki az igazi arcunkat.

 Csak önmagunk ismerhetjük a saját énünket. Önök nem érezték már úgy, mintha a belső képmásuk más lenne, mint amit a tükörben látnak?

Talán ezért gondolják sokan, hogy nem érti, nem ismeri őket senki. Vagy talán az előző életünk képmását keressük magunkon? Vagy talán lelkünk igazi képét?