A halál csak egy másik ösvény, melyre mindannyian rálépünk.

Idézet Palásti László előadásából: -A reinkarnáció nem más, mint az a folyamat, amikor a szellem új testet készít magának, hogy a fizikai síkon tudjon tevékenykedni. Ez a test (ami voltaképpen három), csak eszköz.

 A szellem nem azonos egyikkel sem, bár ezeknek, a testeknek, a finomanyagi összessége alkotja a lelket, ami egy-egy inkarnációban a szellem anyagi megtestesülése.

Nézzük a reinkarnáció folyamatát, a halállal kezdve. A fizikai test halála nem elmúlás, hanem az ember lényegi részeinek átmenete egy anyagi síkról a magasabbakra. Amit elhagyunk, az a fizikai sík. A fizikai test funkcióképességének megszűnésével az abba beburkolózott lélek, megszabadul az anyag kötésétől és elhagyja a fizikai síkot. Lassan visszavonul egy köztes állapotba, ahol van még érzékelés a fizikai sík ingerei iránt, de már nincs eszköze válaszolni, reagálni rájuk. Először felbomlik a fizikai testtel való összeköttetés és az étertestbe burkolt lélek még "földközelben" időz. Érzékenyebbek számára ilyenkor esetleg még látható is, mint áttetsző, fehéres alak, aki őrzi levetett testének jellegzetes vonásait. A fizikai testtel maga mögött hagyja azt az eszközt, ami ebben a környezetben lehetővé tette, hogy cselekedjen, tapasztalatokat gyűjtsön, és általában megnyilvánuljon. Amit összegyűjtött - az összes információ, emlék, tapasztalás, érzés, érzet, stb. - mind az asztrál- és mentáltestében kap helyet, és vele együtt elhagyja a fizikai síkot.

Pár hét után általában az étertest is felbomlik. (az étertest nem igazán önálló test, hanem inkább a sűrű fizikai test kapcsolatáért a magasabb testekkel felelős, és itt kapnak helyet az energiaközpontok nem fizikális összetevői is). A lélek eléri az asztrális sík alsó rétegét, a legdurvább szintet. Ez az ösztöni, primitív szféra az a bizonyos purgatórium, illetve pokol, amiről a vallások beszélnek.

 Mivel az "ember" asztrálteste az asztrális sík anyagaiból épül fel, lesznek benne minden nagyságú és finomságú asztrális összetevők, így általában olyanok is, amik ennek a síkrésznek az anyagával megegyeznek. Amíg ezek az összetevők el nem távoznak az asztráltestből, addig a lélek ezen a szintszakaszon marad. Ha nagyon sok összetevője köti ide, akkor addig marad, míg ezek mind el nem oszlanak. Miből is állnak ezek az összetevők? Hát az elmúlt élet érzéseiből és érzeteiből. (-A szeretet is ilyen. - a szerző)

Az egész asztrálsík érzésekből, érzetekből és érzelmekből épül fel. Minden, amit éreztünk elmúlt életünk folyamán, ezen a síkon kerül feldolgozásra, ami azt jelenti, hogy az érzetek, érzések és érzelmek lényege, rezüméje maradandó nyomot képez a visszahúzódó lélek finomabb összetevőiben, és mint rejtett, de megszerzett tulajdonság-összetevő gazdagítja a maradandó lényt, minden testetöltésünket magába foglaló felsőbb Énünket.

Az asztrálsík elhagyása után a lélek mentálsíkra vonul vissza. Ez a gondolatok világa. Talán felesleges megemlíteni, de a gondolatok is anyagi részekből állnak. Minden gondolatnak van tömege és energiája, csak jelenlegi eszközeinkkel nem vagyunk képesek megmérni. Észlelni viszont tudjuk, ha képesek vagyunk magunkban egy kis csendet tenni. Amikor megpróbálunk nem gondolni semmire, ez egy pár pillanatig menni fog, aztán észrevehetően megjelenik egy, vagy több gondolat. Van eleje, betölti az elmét, és ha hagyjuk elmenni, akkor elkaphatjuk a végét is. Talán még a formáját is felfoghatjuk. A gondolatoknak formájuk van, töltésük és tartalmuk.

Minél nagyobb egy gondolat energiája, annál több hasonló töltésű anyagot képes magához vonzani. Növekedni, erősödni fog, majd megtalálja az utat, hogy mind sűrűbb anyagi mezbe öltözve (asztrális kapcsolódás - vágy) valamilyen módon valóra váljon. (tehát ha valamit igazán, elég erősen akarunk, az megvalósulhat. – a szerző) Megérkezett a lélek a mentálsíkra és itt is végbemegy ugyanaz a folyamat, ami az asztrálsíkon; leválnak belőle azok az anyag-részecskék, amik a sík anyagával azonosak. Ez persze egy bizonyos időt vesz igénybe, addig a lélek ezen a síkon marad. Ha sok anyagból állt a mentálteste, akkor sok időt fog eltölteni ezen a síkon, ha magasabb testei jószerivel csak asztrális anyagból tevődtek össze, akkor csak keveset.

A mentálsík felső része - persze, ez az alsóbb/felsőbb csak csalóka, mivel itt anyagi minőségekről van szó - az ún. kauzálsík. Ez a sík köznapi nyelven a mennyország. Ez az otthon, igazi lényünk, az isteni szikra lakhelye. Itt tárolódik mindaz, amit megtestesülésünk során összegyűjtöttünk: ez a kincseskamra - meg a szikár, meztelen valóság; ennyink van - itt dologtalanok vagyunk, ez a kiindulópont, a tökéletes pihenés helye. A kauzálsík az úgynevezett forma nélküli gondolatok világa, itt már csak elvont fogalmak vannak. Minden először idea-szinten fogalmazódik meg, erre rakódik rá a felépítmény. Ezen a helyen nincsenek már napi gondok, csak tapasztalatok és eredmények. Az Én-szikra látja elmúlt életeit és levonhatja a végső tanulságot mindabból, amit eddig megtapasztalt.

A reinkarnáció tehát az ember maradandó részének új testbe költözése, és azt a célt szolgálja, hogy az előző élet tapasztalataival gazdagodott isteni szikra új eszközökkel, kipihenten tudjon aktivizálódni és új tapasztalatokra szert tenni olyan körülmények között, amire a finomanyagi világban nincsen módja.

Nézzük meg, milyen felszereltséggel indul neki ez a kis szikra egy új inkarnációnak? Három tényező határozza meg az új testetöltés paramétereit: belső, külső és független tényezők. A belső tényezők azok a tapasztalások, amiket az elmúlt élete során összegyűjtött. Minden, amit felszedett, valamilyen formában ott bújik benne. Lefoszlottak már a közvetlen emlékek, de megmarad a lenyomatuk a kauzáltestben eltárolt asztrális és lelki, valamint energetikai tartalmak formájában.

Másodszorra vehetjük azokat a hatásokat, amiket a világ felé alkotott, a cselekedeteit, másokkal és a környezettel szembeni ténykedését. Elmúltak az események, de visszamaradtak azok a karmikus kapcsolódások, amikről a múlt alkalommal volt szó.

Harmadszorra pedig van egy személytől független külső tényező, ami a testetöltés külső körülményeit rendeli az adott újjászületéshez. Ez a külső tényező egy nem emberi fejlődési vonalon lévő faj, a Lipikák.

Nézzük először a belső tényezőket: mint már említettük, az összes cselekedetnek van egy bizonyos lényege, ami egy nagyon gazdag leveshez hasonlítható; mindenből van benne egy kicsi, ami megadja a pillanatnyi állagát, ízét, hőmérsékletét. Vannak benne dolgok, amik erősítik, vannak, amik semlegesítik egymást, de benne vannak! Ez nagyon fontos!

 Amit megszereztünk, az bennünk van még akkor is, ha nem érezzük jelenlétét, mert esetleg egy másik hatás épp elnyomja, és működik akkor is, ha ezt a hatást nem vesszük észre, mert egy másik érzet erősebb. Tehát az-az asztrális és mentális tartalom, amivel neki kezdünk egy új testetöltésnek, minden eddigi tapasztalásunk eredményét magába foglalja, mind asztrál- mind mentálszinten.

Ezt a levest lehetetlen lenne leírni, mint ahogy senkinek sem lehet elmagyarázni egy étel ízét; mindenkinek egyéni levese van, persze nagyobb közös jellemzőkkel: híg, sűrű, erős, sós, darabos, krémes. A szerzett tartalmaink is csak ilyen nagyjábóli csoportosításban ismertethetőek; arról vannak leírások, hogy miből várhatóan mi lesz, de ez annyiféle változatosság képzelhető el, ahány ember csak van. Az asztrális oldalon vágyakból és a törekvésekből képességek lesznek, a sikerek lelkesedés, a siker hiánya érdektelenség formájában fog jelentkezni (itt is megfigyelhető a kettősség: a tartalomnak van egy minőségi és egy energiai- töltésjellege). Mentálsíkon a megformált, kitartó gondolatok a jellemet alakítják (mind "jó", mind "rossz" irányban), a szellemi tapasztalat bölcsességé válik, míg a fájdalmas tapasztalatok lelkiismeretként manifesztálódnak. Ugyancsak adottságként visszük magunkkal az energetikai összetevőket, tehát a szokásokat, a gátakat és a beidegződéseket, amint arról már volt szó.

Külső tényezőként vesszük a karmák csoportjait; általános, legnagyobb keret a rendszer-, vagy kozmikus karma, ami azt szabja meg, hogy most épp melyik bolygón, milyen rendszer részeként inkarnálódunk. Ez eléggé távoli és ködös dolog, a mi szempontunkból csak, mint adottság van jelentősége. Jobban húsba vágó a meglévő csoport- és egyéni karmáink összetétele és érettségi foka. Ami az összetételt illeti: a társadalmi keretek között nagyon sok csoporttal kerülünk karmikus kapcsolatba és gyűjtünk be ez által csoportkarmákat, kezdve az evezőpados lázadó társakkal szerzettől, a bennszülöttek jó szándékú térítésén keresztül, az EU csatlakozással okozottig. A csoportkarmákat nem látja át az átlagember, mert magasabb rálátást igényelnek mások - több csoport, nép - karmáira. Az egyéni karmákat kauzálszinten látja az ember (az egyes ember maradandó énje, természetesen).

 Tudja tehát, hogy valamely eseményből mi származott és még mi várható (ez persze nem jelent jövőbe látást, mert a mikéntje még rengeteg eshetőségtől függ. Mi szerint áll még össze a csomag? Említettük, hogy vannak lappangó, érett és megnyilvánuló karmák. A lappangóval nem kell törődni, az majd egy távolabbi testetöltés nyűgje lesz, ami számításba jön, az-az érett karma.

Fejlett karma az, ami már nem vesz fel a cselekményekből töltéseket, vagy a meglévő töltés elérte benne azt a szintet, hogy aktiválódjon (a mennyiségi változás átcsap minőségibe). Ezeket, a karmákat felfoghatjuk súlyokként is, amikből úgy kell összeválogatni egy hátizsákra valót, hogy menni is lehessen vele, el is férjen a zsákban, ne rongálják egymást, és ne üssünk meg vele más járókelőket sem. Ez nyilván nem könnyű feladat, de nem is kell egyedül elvégezni. - idézet vége.

Sorsunk rosszra fordulásáért nem okolhatjuk csak a külvilágot, a társadalmat, idegen embereket, mert személyiségünk határozza meg utunkat. Ezt nem ismerjük fel, mert személyiségünk magában hordozza korlátait is. Ahogy a születésétől színvak ember sem tudja mi az a szín, úgy az egyes ember sem ismeri fel, hogy másképp is viselkedhet, mondhat, vagy tehet bármit is.

 Az önző irigy ember nem érti miért nincsenek barátai. A hiú beképzelt nem érti, miért nem szereti senki. Figyelni kell nem csak kifelé, hanem befelé is. 

Rendszerint mindig azt nem vesszük észre, ami a szemünk előtt van. Ez igaz saját magunkra is.