Testünk csak egy tárgy, amely a lelkünktől válik élővé. A lélek az, ami csodálatos és magányos. Maga a test, lélek nélkül csak egy kikapcsolt gép, ami már nem működik.

A halál szomorú a szeretteinknek, de vigaszt nyerhetünk a lélek halhatatlanságából. A test halála csak azért fájdalmas, mert önző módon mindig csak magunkra gondolunk, és többet nem láthatjuk a szeretett személy testét, de amíg szeretettel emlékezünk az eltávozott lelkére, addig a halál, az elmúlás nem győzhet rajtuk.

Ezért kell úgy élnünk, hogy minél több ember szeressen, mert amíg nem felejtenek el minket, amíg emlékeznek ránk, addig hagyunk magunk után valamit. Mint lábnyomot a homokban. De ha elfelejtenek minket, elmossa nyomainkat az idő. Csak úgy szerethetnek minket mások, ha mi szeretetet adunk másoknak.

Csak úgy tudunk szeretetet adni másoknak, ha ismerjük magunkat, jó és rossz oldalunkat, és így is el tudjuk fogadni saját önnön magunkat. A másik embert csak úgy tudjuk elfogadni, ha türelmesek, toleránsak vagyunk a másik iránt, hisz senki sem tökéletes, így mi magunk sem, és ha önmagunkat megismerjük, könnyebb megérteni másokat.

Csak úgy várhatjuk el irányunkban a megértést a hibáink iránt, ha mi is meg tudjuk érteni a másik ember hibáit.  

Lelkünk magánya olyan, mintha az univerzum közepén lebegnénk. Mindig magányosak leszünk, teljesen soha senki nem ismerhet, és érinthet meg minket. Csak lebeg lelkünk a magány sötétjében. Esélyünk a magány feloldására nem kívülről jöhet, csak saját magunk segíthetünk magunkon.

Nyitottnak kell lennünk a kívülről jövő szeretetre, mert csak az segíthet rajtunk, csak az hozhat közelebb hozzánk más lelkeket. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha képesek vagyunk szeretni, mert akkor minket is tudnak szeretni mások. Ha boldog párkapcsolatban, családban, gyermekeink körében élünk, akkor már jó úton járunk. Gyakori jelenség, hogy egy férfi, vagy nő, ha éppen nem tevékenykedik, csak egyszerűen üldögél, elkezdi himbálni magát előre-hátra. Ez rendszerint olyanoknál jelenik meg, akik intézetben nevelkedtek, és nem kaptak szeretetett, törődést.

Ez is egy jelzés, a szeretet hiányáról, mely bizonyítja, hogy a szeretet annyira fontos, hogy hiánya fizikailag is észrevehető, ugyan úgy, mint megléte, melytől szebbek, egészségesebbek, kiegyensulyo-zotabbak leszünk. 

Ha az ember nem tudta megtanulni senkitől, hogyan kell szeretni, az nem képes érzelmileg kötődni senkihez teljes szívéből.

Ez is az jelzi, hogy az érzelmi kötődés hiánya milyen mély nyomokat hagyhat az ember lelkében, és későbbiekben mekkora problémát okozhat az érzelmi életében, ami kihat a későbbiek folyamán az egészségében is.

Csak úgy kapunk szeretettet, ha mi is szeretünk másokat, csak úgy tudunk szeretni, ha volt kitől tanulni, ha el tudjuk fogadni, ha tudjuk szeretni magunkat. Tovább kell adni a szeretet, a törődés, a megértés fontosságát. A szeretet az alappillére mindennek! A szeretet nincs érzelmek nélkül. Érzelmeinknek egész skálája van, vannak pozitív, és negatív érzelmek, és ezekből épül fel az ember, ezek aránya jelöli ki mivoltunkat, jellemünket, személyiségünket, embertársainkkal való kapcsolatunkat. Ezen keresztül, az egyéni sorsunkból épül fel kis világunk.

Érzelmeink irányait, meghatározó érzéseinket a múltunkból hozzuk magunkkal. Előző életünkből, születésünk-nevelkedésünk során átélt érzésekből épül fel világunk. 

Saját kis világunkat magunknak építjük olyan korlátokkal, törvényekkel, melyeket születésünktől kezdve másoktól kapunk, és az rögződik belénk. Ezeket, a korlátokat később nem tudjuk áthágni, hisz magunknak emeltük őket. Ezért nem is tudjuk hol, és milyen magasan helyezkednek el. Ha valaki rátalál korlátaira, az le tudja győzni azokat, és így saját magát is meg tudja változtatni.  Csak így van esélye, hogy ne ragadjon le egy szinten. Hiszen a gátló tényezőket, ha ismeri azokat, le tudja győzni, úgy képes megváltozni, fejlődni.

Mivel sok családot ismertem meg, sok emberi sorsot, a tapasz-talataim segítségével visszafelé követhető, második harmadik rokonsági fokig, hogy az előző nemzedéktől tanult viselkedési formákat hogyan követjük a saját életünkben. A nagyszülők családi életében mondjuk törés állt be a testvérek között, ezért nem tartották a kapcsolatot, a gyermekeik számára már nem volt olyan erős a rokoni kötelék, ezért ők is ugyan úgy jártak, mint a szüleik.