Az anyagi létben, a születés és halál körfolyamatában vándorló lélek természetes szerepe, Isten szeretete szunnyadó állapotban van, amit fel kell „ébreszteni”, s fokozatosan kifejleszteni.

Ez léte, vagy ahogy mondják, szíve megtisztításával jár, s ezt a célt szolgálják a különféle lelki folyamatok.

A lelki világban, Isten birodalmában egyedül a szeretet az úr. (Az anyagi világ a lelki világ eltorzult tükörképe, így a tiszta szeretet itt, mint önző, szenvedést okozó kéj nyilvánul meg). A lelki világban a szolgálat szeretetet, a szeretet pedig uralmat jelent. A szeretetben az önfeláldozás önmegvalósítást, az „önmegszűnés” pedig önelégedettséget jelent. A szeretet magába foglalja a kölcsönösséget is: egyik szereplője a másiktól függ; mindegyik úgy érzi, a másik nélkül értelmetlen az élete, s mindegyik szeretetével, szolgálatával próbálja közelebb vonzani magához a másikat.

A bhaktiban az egyik fél a bhakta, a másik maga Isten, aki szeretné hívei szerető szolgálatán keresztül tökéletesebben megvalósítani önmagát. Nagyobb örömet merít abból, ha hívei irányítják, mintha Ő uralkodna felettük.

 Az igazi szeretet nem lehet sem előírt, sem törvényesített, de még csak jóváhagyott sem. Mindez az akarat és ész által korlátolt “szeretetre”, azaz pontosabban arra a gyakorlatra vonatkozik, amely elősegítheti az igazi szeretet kibontakozását.