De hogyan kényszerítheti az ember magát arra, hogy parancsszóra szeressen vagy félve, tiszteljen, vagy ne gyűlöljön? Ha valaki szeretetet érez szívében, akkor az már benne lakozik, de ha nincs szeretet a szívében, mit ér a parancs, hogy szeressen?

A "veáhávtá" (= szeresd, szeretni fogod) ige mind az Isten iránt érzett szeretet (5Mózes 6:5.), mind az embertársaink szeretete micvájának (3Mózes 18:18.) bevezetéséül szolgál. Egy és ugyanazon út vezet e kétféle szeretethez, mégpedig az, hogy értelmünk segítségével gondolatainkat oly irányba fejlesszük, hogy a szív visszatükrözze az ész következtetéseit, s így a gondolat meg az érzelem összejátsszanak, minthogy mindkettőt az ember, mint szabad lény alakította ki. Másokat szeretni nem adódik önmagától: ellenkezőleg, vannak olyan emberek, kik egyáltalán nem ébresztenek szeretetet bennünk. De akkor is " felebarátainknak " számítanak, saját húsunk és vérünk, helyesebben: lelkünk egy része.

A megoldás attól függ, hogyan látjuk a testet és a lelket és a kettő viszonyát. A Tánjá 32. fejezetében az Öreg Rebbe azt írja: Akiknél a test a lényeg, és nem a lélek, azok között nem uralkodhat igaz szeretet és testvériség, csak olyan, ami más (külső) tényezőtől függ." 

Áhává Vöjirá – szeretet és félelem – a Tórában, a prófétáknál, a Háláchában és a chászid irodalomban Isten szeretete és félelme, amit a jobb érthetőség kedvéért az emberi szeretet és félelem – illetve a szülők szeretete és tisztelete – jelez, jellemez és tesz érthetőbbé.      A kabalisztikus irodalom Isten szeretetében látja a zsidó ember hajlandóságának gyökereit a parancsolatok betartására. A Kábálá különböző kategóriákban variálja a szeretet fokozatait, mint áhává rábá (nagy szeretet), áhává bötáánugim (élvezetes szeretet, a fogalom más értelemben, az Énekek Énekében fordul elő – 7:7.). Áhává meszuteret (eltitkolt, elrejtett szeretet) és áhávát olám (világot átfogó szeretet), stb. A fogalmak a Tánjá 11. fejezetében fordulnak elő sokszor.